A mai magyar társadalomban a hallássérültek, ezen belül a siketek igen elszigetelt csoportot alkotnak és a (halló) társadalom nem igazán fogadja be őket. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a siketek egy része sem akar a hallók felé közeledni, de ez a részük igen csekély. A személyes véleményem az, hogy a további lépéseket nekünk, ép érzékszervekkel rendelkező embereknek kell megtennünk. Én, a magam módján, már próbálkozom ennek elérésével.
Miért érdekelnek ennyire? Három évvel ezelőtt keltette fel a figyelmem egy cikk, amiben arról volt szó, hogy a siketek életét igen kevés jeltolmács segíti ma Magyarországon. Aztán otthon is szóba kerültek valahogy és elgondolkoztam, milyen lehet hangok nélkül élni. Nekem először lehetetlennek tűnt elképzelni. Elhatároztam, hogy utána nézek, kik is a hallássérültek, hogyan tudnak kommunikálni egymással. Kutattam utánuk és meg akartam osztani a velem egykorúakkal, mikre bukkantam. Kíváncsi voltam: ők vajon tudják, kik a siketek? Miért nevezzük őket így és miért nem süketeknek? Sajnos volt, aki nem tudta.
Tartottam az iskolánkban előadást róluk, igaz ekkor még nem volt személyes élményem, de rövid idő elteltével alkalmam nyílt megtapasztalni, milyen érzés az, ha egy sikettel akarunk kommunikálni, ugyanis jelentkeztem egy jelnyelvi tanfolyamra, ahol az oktatóm siket volt. Lehetőségem nyílt megismerni a siketek összetartó erejét, logikus gondolkodásukat (Hiszen a jelrendszerükben szereplő jelek annyira hűen tükrözik a mindennapi dolgokat, hogy én is rácsodálkoztam. Olyan dolgokat figyelnek meg, melyeket egy halló nem tartana fontosnak, nekik viszont az.).
Hallottam tőlük egy-két dolgot, amelyek arról szóltak, hogy melyek azok a területek, amiken nekünk hallóknak változtatnunk kellene, hogy könnyebb legyen az életük.
Ezekkel a dolgokkal magam is egyetértek.
A hallók nem foglalkoznak azzal, hogy mennyivel könnyebb lenne a siketeknek, ha mondjuk ténylegesen minden közintézményben, lenne jeltolmács vagy a jelnyelvet akár csak alapszinten tudó személy. Nem csak törvénybe kellene foglalni ezeket a dolgokat, hanem meg is kellene valósítani! Gondoljunk bele, hogy egy siket, ha valamilyen hivatalos ügyet el szeretne intézni, akkor mindig jeltolmácsot kell fogadnia és a megfelelő összeget kifizetnie neki.
A televíziós műsoroknak csupán egy százaléka feliratozott. Azt hiszem, nem kell azt részleteznem, hogy miért is kellene a televíziós társaságoknak több filmet, híradót feliratozniuk (pl.: külföldi filmeket). Bár már kezdenek rájönni, hogy ez fontos lenne, és mellékesen hasznuk is származna belőle, hiszen többen néznék a műsorukat, ezáltal több bevételhez is juthatnának, ha anyagi szempontból közelítjük meg ezt a kérdést.

Az utolsó s a legfontosabb pont, amivel véleményem szerint nagyon jó lenne, ha több intenzitással foglalkoznának a vezető beosztású emberek: a siketek kommunikációs rendszerének az elismerése, s hivatalossá tétele, hiszen a siketeknek tulajdonképpen a jelnyelv az anyanyelvük.
Ez a három dolog, amit felsoroltam a legfontosabbak, melyeket véleményem szerint meg kellene valósítani a számukra.
Minden elismerésem a siketeké, akik próbálják az akaratukat érvényre juttatni, és a jövőben én is szeretnék valamilyen módon segíteni nekik, hogy mindez ne csak álom legyen, hanem valóság.