Érdekes világ volt

Pillanatképek a bukovinai székelyek életének alakulásáról a XX. században

(Szőts Jakab visszaemlékezései alapján)

 Írta: Pócza Csenge

Referens: Tóth Károly

Tartalomjegyzék

1. Bevezetés: történelmi háttér

2. Az első költözés: út Bukovinába

3. 1. A kitelepítés kezdete: Bácska

3. 2. A végleges állomás: Dunántúl

4. A letelepülés után: a megváltozott világ hatása

Felhasznált irodalom

1. Bevezetés: történelmi háttér

Anyai nagyapám 1938. július 11-én született a bukovinai öt székely falu egyikében, Istensegítsen. Édesapja, Szőts Ambrus a földművelésen kívül asztalosként és a falu foghúzójaként is tevékenykedett. Édesanyja, György Katalin nagyon fiatalon, tizenhat évesen ment férjhez, napjait a gyermekek nevelésével, a család ellátásával töltötte. A családban négy gyerek született. A legidősebb, Lázár 1929-ben, azután Rozália 1933-ban, majd Gergely 1935-ben, végül nagyapám, Jakab 1938-ban.

Dolgozatomban a történelmi visszatekintésen és adatokon kívül az ő emlékezései olvashatók. A mádéfalvi veszedelemtől egészen a Bukovinai letelepítésig terjedő időszakot foglalom össze dolgozatomban. Az adott népcsoport sorsát mutatom be, és eközben – remélhetőleg – saját nézőpontom is megelevenedik. A témával foglalkozó szakirodalom objektív hangvételű tudósításai és a szemtanúk jóval szubjektívebb visszaemlékezései között csak látszólag feszül ellentét: a személyesen átélt történelem ugyanazt a feszültséggel teli hangulatot sugározza, mint az izgatott hangú publicisztikai írások vagy a hat évtized távlatából megfogalmazott értékelések. Több mint hatvan év távlatából a szemtanú beszámolója személyes tragédiákról, sorsok változásáról tudósít emlékezéssé szelídült hangon.

A bukovinai székelyek történelme 1764. január 7-én „kezdődött” a mádéfalvi veszedelemnek nevezett vérengzéssel, amikor báró Siskovics altábornagy parancsára Carato alezredes a Mádéfalván éjszakázó csíki és háromszéki székelyekre támadt, és nem kímélve az asszonyokat és a gyermekeket sem kegyetlenül lemészárolta az ott tartózkodók nagy részét.

A mészárlás oka Mária Terézia új határvédelmi rendszere volt, amelyet a török elleni hathatós védelem érdekében akart kifejleszteni. Ennek megszervezésével a császárnő báró Buccow Adolf Miklós lovassági generálist bízta meg. Buccow kezében összpontosult mind a politikai, mind a katonai hatalom. A tábornok a határőrséget először önkéntes alapon, hízelgéssel próbálta megszervezni, ám amikor ez a kísérlet kudarcot vallott, erőszakos eszközökhöz nyúlt és mindennapossá váltak a konfliktusok, összetűzések (Sima, 2000).

A szervezés botrányosan alakult, ugyanis a székelyek nem voltak hajlandók lemondani alkotmányos jogaikról, melyek a történelem folyamán mindig megillették őket: a székelység 1711-ig katonai szolgálatainak fejében különböző kiváltságokat élvezhetett, többek között saját tisztjeik alatt szolgálhattak, és Erdély határain túl nem voltak kötelesek hadba szállni. 1711 után lefegyverezték a székelységet, de ők továbbra is ragaszkodtak kiváltságaikhoz. Így elfogadhatatlan volt számukra Mária Terézia elképzelése is, hogy újra felfegyverezve őket, és a föléjük helyezett Főhadparancsnokságnak engedelmeskedjenek (ld. Földi, 1987, id. Sima, 2000). A néhány, Buccow által besorozott önkéntes közül is sokan visszaléptek. Ezért az Udvar visszahívta Buccow generálist és helyébe Siskovics altábornagyot nevezte ki, aki még elődjénél is erőszakosabb módszereket alkalmazott.

A székelyek két levelet is küldtek a császárnéhoz, azt kérve, hogy az ősi szervezettséget ne háborgassák, saját tisztjeit hagyják meg, és saját viseletben, magyar kommandóra katonáskodhassanak, hazájuk határain kívüli hadviselésre pedig ne kényszerítsék őket. Kérésük azonban nem talált meghallgatásra.

Végül 1764 januárjára Mádéfalván gyűltnek össze a csíkiek és háromszékiek, hogy megtárgyalják a teendőket. Összejövetelük békés jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a hivatalos udvari vizsgálóbizottság okmányai szerint az ellenállás teljesen békés jellegű volt, és a székelyek fegyvert nem használtak. Siskovics azonban félreértette a nagyszámú háromszéki csoport érkezését: a falut felgyújtatta. A nép a faluból kivezető utakon próbált menekülni, azonban mindenütt német zsoldosokkal találta magát szembe. A legtöbben a Gyimes felé vezető úton, Moldva felé menekültek. Sokan az Olt jeges vízében tűntek el, mások az erdőben haltak bele sebeikbe. Az áldozatok száma egyes források szerint 200, más források szerint 400 fő volt. Földi István így írt könyvében a gyalázatos eseményről: „S mire derengeni kezdett a Kárpátok felett, több mint kétszáz hulla hevert Mádéfalva utcáin a letaposott hóban és közel ennyi ember eltűnt az Olt jege alatt, azok, akik a befagyott folyó keresztül szerették volna elérni a közeli erdőt. Reggelre csend lett. A temető csendje terpeszkedett a meggyalázott Mádéfalvára.”( Földi István: Mádéfalvától a Dunántúlig. Szekszárd, 1987. 32. )

A mádéfalvi veszedelem tehát a székelység vezetőit, legöntudatosabb rétegét tizedelte meg, egyrészt a mészárlásnak, másrészt az azt követő menekülésnek köszönhetően.

A menekülés iránya a csíki havasokon keresztül a Kárpátok nyugati oldala, Moldva volt. Ez az út ismert volt számukra, hiszen a XV. századtól kezdve szivárogtak át székelyek a földesúri hatalom elől menekülve Moldvába, sőt nemcsak Erdélyből, hanem Magyarország területéről is érkeztek menekültek. Az alábbi térkép a dél-bukovinai székely falvakat mutatja:

2. ábra: A bukovinai székelyek kitelepítésének irányai

Kisebb csoportokra szakadtak szét. A Dunán Bajánál és Dunaföldvárnál keltek át, majd szétszóródtak a Dunántúlon. Németh Kálmán vezetésével Ercsi és Lovasberény környékén telepedett meg egy nagyobb csoportjuk, ezen kívül Zalába, Vas megyébe, Győr környékére és Fehér megyébe is elvetődtek, de voltak, akik már rögtön a Dél-Dunántúlon találtak szállást (Lőrincz, 1986). Egy ötszáz családból álló csoport későn értesült a kitelepítésről, így ők már nem tudtak átkelni a Dunán. A szerbek csak 1945. februárjában engedték át őket a határon. Később őket telepítették le Bács-Bodrog vármegyében.

A szétszórtság ellenére mégis megmaradt valamiféle kapcsolat a különböző csoportok között, mert letelepítésük hírére nagyon gyorsan reagáltak, és értesítették egymást.

„Bácskából azért kellett eljönnünk, mert jöttek a szerbek. Elzavarták a magyarokat, lőttek is rájuk. Lelőttek legalább negyven embert. Akkor kellett jönni Magyarországra, lovaskocsival. Bukovinából Bácskába vonattal jöttünk, de innen már nem. Átmentünk a Dunán. Sárbogárdon beírattak iskolába. Akkor már hét éves voltam. Azt mondták, hogy a kölyök jó nagy, menjen másodika. Mentem az iskolába. Volt egy csúnya, sváb tanár. Már ránézésre se’ volt jó ember. Kihívott, hogy írjak egy ó betűt. De hát én nem tudtam. Akkor voltam első nap iskolában. Megfogott, s úgy beleverte a fejemet a táblába, hogy utána mondtam anyámnak, hogy én többet nem megyek iskolába. Akkor többet nem kellett, hogy menjek. …A németek felvezényeltek egészen minket Győrig. Ott laktunk Bőnyrétalap alatt. Egy kastéllyal szemben. Uradalmi főnöknek a lakása lehetett. Három-négy család lakott együtt. Volt egy nagy pince. Ott vártuk meg a háborút. Jöttek az oroszok, akkor értek utol. Mellettünk folyt a Bakony ér folyó. A pince ajtóra tettek egy nagy gerendát, és azt ráhúzták az ajtóra, nehogy az ajtó is beomoljon. Hiszen a ház bármelyik orosz bombától összedőlhet… Én akkor csak azt gondoltam végig, hogy az ajtó nem tudja megtartani a házat. De ha összeomlott volna a ház, akkor sehol sem lehetett volna kimenni.... Mellettünk a folyón volt egy híd. Azt a németek aláaknázták. Ott voltak náluk az aknák, mindenféle zöld meg kék gyutacsok. Azt berakták a híd alá, éjjel robbantottak. Másnap jöttek az oroszok, üvöltéssel, mert nem volt meg a híd… Volt egy fa. Anyám fogott egy fehér kendőt, fölkötötte a fának a tetejére. Ez jelentette azt, hogy megadtuk magunkat. Jöttek az oroszok, mindig kiabáltak. Bejöttek és átnéztek mindent. Apámnak volt egy láncos csizmája, de az öregnek nem volt nagy lába, a cipő meg elég nagy volt, így elfért a fogó a csizmában, így el tudta rejteni az oroszok elől. A csizma egy zsákba volt téve. Az oroszok megtalálták a zsákot, felvágták, megtalálták apám többi fogóját is. A foghúzó fogókat. Mert apám volt a falu foghúzója… Már apám apja is fogorvos volt. De ő meghalt korán. S akkor a mamája csinálta, ő meg elment Dévára, s akkor apám csinálta. Volt két fogója. Olyan érdekes fogó volt, hosszú szára volt, s kampó volt a végén. És ki volt reszelve. Két hegye volt. Benyúlt, elől megtámasztotta, s az megfogta, megcsavarta, kiemelte az egészet… az egész fogat. Ember kellett, aki kibírta.

Eljöttek az egész környékről. Régen a románok is hozzá jártak fogat húzatni…

Apámnak ezeket a foghúzó fogóit vitték el, csizmával együtt. Mindent elvittek, amit találtak. Elvitték még a vekkerórákat is. Lejártak, s nem mentek, de elvitték.”(Szőts Jakab)

Voltak olyanok, akik olyan későn értesültek a kitelepítésről, hogy már nem tudtak elmenekülni a szerb partizánok elől. Ezek közül többeket rövid időre kényszermunkára fogtak a szerbek, majd később elengedték őket. Sebestyén Ádám könyvében részletesen foglalkozik azon negyvenkét hadiki férfi sorsával, akiket a partizánok 1944. október 26-án vittek el Szabadkára, kényszermunkára. A pontos történéseket nem igazán lehet már rekonstruálni, csak a visszaemlékezések révén lehet valamiféle képet kapni az eseményekről. Egy biztos: a negyvenkét férfit október 26-án elvitték, és a hozzátartozóik soha többet nem hallottak róluk. Kuruc Piusz, fogadjisteni székely, aki később fuvarozni volt kénytelen a szerb partizánoknak, azt állítja, hogy az egyik partizán megmutatta neki azt a helyet, ahol a negyvenkét férfivel megásatták saját sírját, majd belelőtték őket. Sebestyén Ádám könyvében pontosan felsorolja a negyvenkét férfi nevét és adatait.

A Dunántúlra kerültek élete is viszontagságos volt, nagyrészt a szabad ég alatt aludtak, vagy istállókban húzták meg magukat tavaszig. Természetesen volt sok jó szándékú ember is, aki szállást adott az otthontalan családoknak, de tavaszra az egész bukovinai székelység teljesen lerongyolódott. Ezen túl még a háborút is el kellett viselniük.

Az ezt követő események és a bukovinai székelység történelmének ez a szakasza egy ember nevével fémjelezhető: Bodor György nevével. Bodor maga is székely származású, aki 1920-tól Pesten vállalt különböző ügyvédi-jogtanácsosi munkákat, majd csatlakozott Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez, amely uralkodó németellenes és forradalmi ideológiájával erősen befolyásolta későbbi működését. Tevékenységével kapcsolatban nagyon megosztott a szakirodalom vélekedése. Ezt a megosztottságot az a határozott, következetesen véghezvitt, ugyanakkor jogilag valóban megkérdőjelezhető célkitűzés okozza, amit leginkább saját szavaival lehet jellemezni: „Úgy éreztem, hogy a most kezdődő korszakban az érdekek nyers brutalitással ütköznek meg. Mindenkinek viselnie kell a sorsát, akár jó, akár rossz ez a sors. Viseljük mi ma, mint 400 esztendő óta annyiszor rossz sorsunkat a németek miatt, most hát viseljék egyszer ők is a magukét a mi javunkra (Bodor, 1975).”

A székelyek dunántúli letelepítése szorosan összefüggött a magyarországi németek kitelepítésével. A számukra juttatott föld és ház ugyanis mind a kitelepített svábok tulajdonában volt korábban. A németség háború utáni meghurcolása azonban nemcsak a székelyek letelepítésével függött össze, hanem sokkal messzebb nyúló szálai voltak, és jóval jelentősebb erők álltak mögötte.

A korabeli vezető magyar pártok a székely-kérdéstől függetlenül jutottak el a németség kollektív felelősségre vonásának az elvéig. Később természetesen ennek végrehajtásában szerepet játszott mind a székely, mind a felvidéki és az egyéb helyről származó menekültek letelepítésének a kérdése is, de nem lehet egyértelműen e problémák rovására írni a németség kitelepítését.

A székelyek letelepítését Tolna megye kommunista főispánja kezdeményezte, amikor március 31-én kelt jelentésében csoportos letelepítésükről tett javaslatot a Megyei Földbirtokrendező Tanács vezetőjének. Ugyanakkor a telepeseket a megyei földhivatalnál április 18-ai megjelenésre, névjegyzék készítésére és gyors letelepülésre való felkészülésre szólította fel. Április 17-én az Országos Földbirtokrendező Tanács (OFT) is megkereste a Megyei Földbirtokrendező Tanácsot (MT) a bukovinaiak letelepítésével kapcsolatban: „3800 családot, 14.000 lélekkel kellene letelepíteni a tolnavármegyei völgységi járásnak svábok lakta községeibe, valamint az ezzel esetleg szomszédos területeken lévő sváb nemzetiségű községekbe” (id. Kőhegyi-Tóth, 1991, és V. kápolnás, 1991). Tehát a telepítések ilyetén elképzelése nem Bodor György ötlete volt, hiszen a fent leírtakban nemcsak az éppen Tolna megyében tartózkodókról, hanem mind a 14.000 bukovinairól szó van. Ugyanakkor egyértelműnek tűnik, hogy az a koncepció sem tőle származik, mely a székelyeket a völgységi, németek által lakott falvakba kívánta telepíteni (vö. Kőhegyi-Tóth, 1991).

A letelepítési eljárás a következő volt: naponta a helyi rendőri szervek segítségével két-két falut vettek körbe. A falu lakosságát egy rétre terelve kiválogatták a pécsi Volksbund-lista alapján bűnösnek nyilvánított németeket és a lengyeli gyűjtőtáborba szállították őket családtagjaikkal együtt. A munkaképes személyeket kényszermunkára, a munkaképteleneket a közeli Györköny, Bikács és Németkér sváb községekbe továbbították. A falvakba érkező székelyekből rögtön megalakították a nemzeti és a földigénylő bizottságokat. Munkájukban segítséget egyedül a Völgységi járás rendőrsége nyújtott.

Beszámolójuk szerint, két héttel tevékenységük megkezdése után érkezett meg Bodor telepítési megbízott. Később a panaszok sokasodásával a kommunisták tagadtak minden ilyen jellegű tevékenységet és minden felelősséget Bodorra, illetve a Nemzeti Parasztpártra (NPP) igyekeztek hárítani.

Bodor György április 25-én érkezett Bonyhádra zsebében az Országos Földhivatal elnökének, egyben jó barátjának, Kerék Mihálynak és a belügyminiszternek, Erdei Ferencnek a megbízólevelével. A megbízólevél azonban csak a telepítési munkálatok előkészítéséről szólt. Megérkezése után Bodor telepítési kormánybiztosnak nevezvén magát, rögtön lefoglalt egy irodát és kihelyezte rá a táblát: Földművelődésügyi Minisztérium Telepítési Hivatala. Tevékenységét kivonta minden, helyi, megyei vagy országos testület alól és június elejéig önkényesen irányította az eseményeket. Terve a következő volt: a Dunántúlon létrehozni egy egységes székely vármegyét, ahol a székelyek megtarthatják székely identitásukat és hagyományaiknak megfelelően a székely önkormányzatot (Kőhegyi-Tóth, 1991).

Július 4-ei jelentésében így számol be Bodor György a végeredményekről: „Az említett huszonöt Bonyhád vidéki községben végrehajtottuk a földreformrendelet. Elkoboztuk a Volksbund tagok és bebizonyítottan fasiszta németek mezőgazdasági javait” ( Bodor a 600/1945. M.E. Kormányrendeletre utal) A huszonöt községben a földigénylő bizottságok 4400 gazdaság ellen nyújtottak be elkobzási javaslatot és a vármegyei Földbirtokrendező Tanács ebből 4300-t el is fogadott. A községek területéből 30.000 kataszter holdat koboztak el és 39.000 hold maradt a régi tulajdonosok kezén. A 4400 gazdaság tulajdonosainak helyére 2500 magyar családot telepítettek, ezeknek 90-95%-a bukovinai származású, a többiek horvátországi, illetve bácskai menekültek (V. Kápolnás, 1991).

Bodor és a helyi rendőri szervek, amiket ozorai önkéntesekkel bővítettek ki, közösen állapították meg a másnapi teendőket, így senki sem sejthette, hogy melyik falu következik. A karhatalom kora reggel kivonult a kiválasztott községbe, megállapították a volksbundosok számát a pécsi lista, esetleg a helybeliek vallomásai alapján, majd ezt telefonon közölték Bodorral, aki rögtön a megfelelő számú székely családot küldte ki a helyszínre. A telepesekből megalakult új Községi Földigénylő Bizottságok a rendőrség listája alapján rögtön elkészítették az elkobzási javaslatokat, majd azt megküldték a bonyhádi központba Bodornak.

A kitelepített németeket a közeli lengyeli táborba vitték, de ellentétben másokkal, nem szállították tovább őket kényszermunkára, sőt pár héten belül haza is engedték őket. A hazatérők azonban már kialakult helyzetet találtak.

Az ideiglenes kitelepítésnek és az eljárás rohamszerűségének helyességét Bodor több érvvel is indokolja. Először, a német gazdák így nem tudták elrejteni ingó vagyonukat. Ezek megmentése a telepesek számára nagyon fontos volt, hiszen mindenüket elveszítették a bácskai menekülés során. Másodszor, a mezőgazdasági munkák fennakadását is el lehetett kerülni. A kitelepítésre váró svábok valószínűleg szabotálták volna a munkát, így azonban a helyükre kerülő székely telepesek rögtön folytathatták azt. Míg a telepítést követő – egyébként nagyon gyors – földosztás nem történt meg, a székelyek Bodor parancsára kalákában művelték meg a földet. Végül, a távollévő németek nem tudták megakadályozni a telepítési munkálatokat, és a személyes összetűzéseket is el lehetett kerülni (Bodor, 1975).

A telepítés finanszírozására Bodor Pestről kétezer pengőt hozott magával, de ez nagyon hamar elfogyott. Ez után rendeletben utasította a földigénylő bizottságokat, hogy a szovjet, illetve a bolgár csapatok által igénybe vett és kifizetett jószágok árát, valamint a németek állatainak kényszervágásából befolyó pénzösszegeket a Telepítési Hivatal számlájára fizessék be. Ezek az állatok később amúgy is a székelyek tulajdonát képezték volna. A számlán összesen 200.000 pengő gyűlt össze, amiből 50.000-t a telepítésre költöttek el, a fennmaradó összeget pedig a később megalakuló Völgységi Telepesek Központi Szövetkezetének juttatták (V. Kápolnás, 1991). A telepítésben segítséget nyújtó székely papok, tanítók és önkéntesek a legminimálisabb összegekért végeztek valóban áldozatos munkát. Bodor büszkén írja le, hogy míg a bácskai telepítés 1.500.000 pengőbe került, addig a dunántúlit a telepesek önköltségből állták (Bodor, 1975).

A lengyeli táborban erőszakoskodásokra, testi fenyítésekre is sor került. A törvénytelenségek, visszaélések miatt egyre több panasz érkezett mind Bodorhoz, mind a megyei szervekhez, de a budapesti kormányhivatalokhoz is. Később maga Bodor is elismerte eljárásának törvénytelen mivoltát, ugyanakkor szükségesnek és elkerülhetetlennek tartotta azt (V. Kápolnás, 1991).

Májusban kétszer is felhívták Bodort Pestre és éreztették vele nemtetszésüket. Másodszori „beidézésénél” viszont közölték vele, hogy elveszik tőle az ügyet, és megtiltották neki, hogy visszautazzon Bonyhádra.

Bodornak sikerült tárgyalnia Veres Péter parasztpárti képviselővel, aki keresztülvitte, hogy visszatérhessen Bonyhádra. Május 28-án kapta meg a megbízását megszüntető hivatalos parancsot azzal a szóbeli kiegészítéssel, hogy a megkezdett munkát a huszonöt községben fejezze be. Bodor vissza is tért Bonyhádra, a hivatalát megszüntető parancsot egész egyszerűen nem mutatta meg, és 4-5 nap alatt rohamléptekben fejezte be küldetését. A huszonöt falu mellett még hat községben telepített le székelyeket, ezt azonban már nem írta meg jelentésében. Ezekben a falvakban nem is maradtak meg véglegesen a székelyek.

Nagyapámat, Szőts Jakabot és családját a Bonyhád melletti Majos nevű faluban telepítették le. Az egész család és a rokonság nagy része itt kapott házat, földet. A mai napig is nagy a székelyek összetartozás-tudata, érezhető a gondolkodásmódjukon bekövetkező változás, ami az átélt folyamatok során következett be. Mindezen történések megviselték a székelység egészét.

„Majoson Gáspár Marci szétosztotta a házakat, rokoni alapon. Gáspár Marci volt a Házosztó Bizottság elnöke. S apámat hívták kaszálni Gáspár Marcihoz. Apám makacs volt… És ezért nem adott Gáspár Marci új házat nekünk, mert nem ment el kaszálni. Az öreg makacs volt, azt mondta, ő nem megy el. Helyette Antal Gáspár kapta a házat, nem apám…. A többi ház mind szép volt, csupán ez az egy düledezett. S emlékszem, a házban a két első szobára. Az egyik első le volt zárva, rendesen le volt bélyegezve az ajtó. Abban voltak a sváb holmik berakva. De szabad kémény volt ott valamikor, s volt egy kályhaluk készítve. Kéményluk. S azt kinyitottuk, s ott be tudtunk mászni. Ott jártunk be megnézni, hogy mi van bent. Érdekes volt. De szerencsére a svábok már nem jöttek vissza….Svábok jártak ott utána is, voltak a faluba is. Jó viszonyba voltunk velük. Sok mindent megígértek. Adtunk ki nekik dolgokat…Ők semmit sem vihettek el onnan. Nem haragudtak ránk utána sem a svábok. Aki normális volt, az megértette, hogy mi sem tehetünk róla, meg ők sem tehetnek róla. Ott laktak velünk a faluban egy darabig. De utána eltűntek. Nem tudom, hogy hová lettek. Talán Németországba vitték el őket. Sok olyan volt, hogy visszamentek, hogy én voltam a gazda…, de akkor már megvendégelték őket. Állatokat is, mindet otthagyták. Ahol nem volt állat, oda adtak. Nekünk is volt. Ló nem kellett, mert régen is csak egy lovunk volt. Emlékszem, mikor az oroszok hajtották végig vissza az állatokat háború után. Már ott laktunk Majoson. Rengeteg állatot hajtottak. És mindenkit, állatot, embert, akit megfogtak, azt vitték magukkal. Apám egyszer kint állt, s az oroszok hajtották az állatokat. … Elment a bonyhádi Vásártérig, s a tér túloldalán volt egy nagy, bokros rész. Apám megszökött, befutott a bokorba. Azt mondta, hogy az oroszok hárman mentek utána, lőtték is, de nem találták el. Úgy futott el és így nem vitték el őt Oroszországba. De a többiek, akik hajtották az állatokat, azokat mind elvitték az oroszok az országukba, hadifogolynak. Érdekes világ volt.” (Szőts Jakab)

„Anyám anyja, s apám anyja is Majoson van eltemetve. 60- 61 évesen halhattak meg. Akkor már nagyon öregek voltak. Legalábbis akkor már azt mondták rájuk. Akkor nagyon sokat sírtam, mikor anyámnak az anyja meghalt. Mihály bácsiéknál lakott. Mihály bácsi akkor ért haza a fogságból.” (Szőts Jakab)

„Majoson sokan voltak, akiknek jól sikerült a beilleszkedés, sok juttatást kaptak. Aki megtömve indult, ők végig jól éltek. Nekünk 10 hold körül volt földünk." (Szőts Jakab)

4. A letelepülés után: a megváltozott világ hatása

Ezzel lezárult a székelység letelepítésének első fázisa, amely Bodor György nevéhez fűződik. Az eljárás valóban nem volt törvényes, ezt maga Bodor is elismerte, de a vezető politikai erők mégis szemet hunytak felette, hiszen ők sem tudtak más megoldási lehetőséget nyújtani.

A székelyeknek számos problémájuk akadt a helyi lakossággal. Legtöbbször a falvak magyar lakosai is inkább a németek pártján álltak. A lengyeli táborból hazaengedett németeknek nem volt máshova menniük, mint régi otthonaikba. A székelyek beengedték ugyan a házakba a volt tulajdonosokat, de nem csoda, hogy ha ilyen körülmények között számos konfliktus támadt közöttük. Az ellentétek mellett a székelyeket nagyon zavarta, hogy ismét mások házaiba telepítették be őket. Többször vetették fel ezt a problémát Bodornak is. Sokáig nem érezték magukénak az újonnan kapott házakat, főleg ha még benne is lakott az előző tulajdonos.

A székelyek és más telepesek nyugodt életének biztosítása érdekében a Népgondozó Hivatal igyekezett a telepesek házaiból a németeket kilakoltatni, de sokszor kellett összeköltöztetni őket. Ezt nevezték rátelepítésnek. A két család számára egymást elviselni embert próbáló feladat lehetett. Voltak olyan családok is, ahol az emberség győzött a körülményeken és kölcsönösen tolerálták egymás helyzetét.

Az ide érkezett székelység a magyarországiak szemében földönfutó, nincstelen nép volt: egyetlen szekérrel, tárgyi eszközeiket hátrahagyva, a hosszú bolyongás után megviselt és hiányos öltözékben érkeztek. Ezért igyekeztek a letelepült székelyek ezt a sztereotípiát minél előbb megváltoztatni azzal, hogy alkalmazkodtak az itt élőkhöz.

Beszédük, életmódjuk, a világról alkotott elképzelésük, az élethez való viszonyuk nagyban különbözött az itt élő népekétől. A gyermekáldás az ő felfogásukban Isten akarata volt, és az abba való beavatkozás súlyos büntetést vont maga után. Talán legelőször ezen a téren következtek be mélyreható változások, melynek okát nem kereshetjük kizárólag az egészségügyi körülmények átalakulásában. A születések számának nagymértékű visszaesését nem tekinthetjük csupán gazdasági vagy technikai kérdésnek. Az új környezet erkölcsi magatartása is hatást gyakorolt a korábbi értékrend felbomlására (Andrásfalvy, 1973). Lassanként elhagyták azokat a hagyományokat, amelyek megkülönböztették a többi népcsoporttól. Legkorábban bizonyára mindennapi életükben következtek be a változások, és az ünnepi alkalmak szokásvilága maradt fenn legtovább.

A bukovinai székelység erős összetartozás-tudata, a közös történeti múlt számontartása és a környezet elismerése iránti vágy az, mely megőrizte a szokások, a társadalmat irányító normák és szabályok emlékét. Több mint fél évszázad elteltével is szívósan élnek egyes kulturális elemek, etikus jegyek, melyek apáról fiúra, anyáról lányra szállva alakítják a mindennapokat.

A bukovinai székelység történelme 1764. január 7-én „kezdődött”. Történetük végét nem lehet ilyen pontosan meghatározni, de az mindenképpen az 1945-ös évszámhoz kötendő. Sajátságos történelem ez. Minden epizód egy újabb helyszínt jelentett. Mindig külső erők alakították, de a következményeket nekik kellett elviselniük.

A bukovinai székelység dunántúli letelepedésével egy sokat szenvedett népcsoport talált végre hazát magának. Ma már szerves részét képezik a magyarországi társadalomnak, leszármazottaik integrált tagjai hétköznapjainknak. Ugyanakkor elveszett számunkra a világ egy darabjának csodálatos sokszínűsége, a bukovinai székelység élő kultúrája.

A Bonyhád környéki bukovinai menekültek, leszármazottaik és családjaik nyaranta évek óta egy kirándulás keretében „haza mennek” az öt Bukovinai faluba. Megnézik a szülői házat, bejárják az ősök alapította falvakat. Az ott nagyon nagy szegénységben élő falusiak szeretettel fogadják a magyarokat. A képek családunk 2006. augusztusi útján készültek, ahová Istensegítsen született nagyapám hívta meg a családot.

3. ábra: Nagyapám a szülői ház előtt 2006-ban

4. ábra: Az ősök sírjai

5. ábra: Bukovinai táj

Felhasznált irodalom

Andrásfalvy Bertalan (1973): A bukovinai székelyek kultúrájáról. In.: Népi kultúra népi társadalom. A MTA Néprajzi Kutató Csoportjának évkönyve VII. Főszerk.: Ortutay Gyula. Akadémiai Kiadó, Bp.

Bodor György (1975): Székely honfoglalás 1945-ben. In.: Valóság 1975/3-4.

Földi István (1987): Mádéfalvától a Dunántúlig. Szekszárd. 27-35.

Gombos György (1941): Bukovinai székelyek letelepítése a Bácskában. Láthatár, 8.sz. 190.

Kőhegyi Mihály – Tóth Ágnes (1991): Bodor György összefoglaló jelentése a Bonyhád környéki telepítésről. In.: A Völgység két évszázada. Szerk.: Szita László – Szőts Zoltán. Bonyhád.

Lőrincz Imre (1986): A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig. Tények és tanúk sorozat. Magvető Könyvkiadó, Bp.

Kóka Rozália (1989): Egy asszon két vétkecskéje. Ötlet.

Ősy-Oberding József (1967): A bukovinai székelyek letelepítése a Dunántúlon. In.: Agrártörténeti Szemle. IX. évfolyam / 1-2.

Sima Péter (2000): A bukovinai székelyek története. Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. Szeged

Sebestyén Ádám (1989): A bukovinai székelység tegnap és ma. Tolna Megyei Könyvtár. Szekszárd.

V. Kápolnás Mária (1991): Ahogy a kormánybiztos látta... Bodor György visszaemlékezése a székelyek letelepítésére. In.: A Völgység két évszázada. Szerk.: Szita László – Szőts Zoltán. Bonyhád.