A.C. Danto, huszadik századi filozófus és kritikus: a Szubsztantív és analitikus történelemfilozófia című cikkében hevesen bírálja a szubsztantív irányzatot és annak képviselőit. Mit gondolhat vajon az, aki ezt az eszmerendszert teszi magáévá?

Ezt a legjobban Danto egyik, saját példájával tudjuk érzékeltetni. A szerző Adolf Hitlert említi, aki gyakran mondogatta a II. Világháború folyamán: „A háborút megnyertük.” A következőkben teljes mértékben vonatkoztassunk el a német vezér személyiségétől, elveitől és világnézetétől. Koncentráljunk csak az általa mondottakra: „A háborút megnyertük.” Nyilvánvaló, hogy egy háború közepén ilyen állítást tenni logikailag abszurd, hiszen még korántsem biztos a győzelem egyik fél számára sem. Mégis miért mondhat valaki ilyet? A katonák buzdítására? Saját egójának növelésére? Nehéz eldöntenünk. Bár az előbbi kérdések meglehetősen izgalmasak, minket most mégsem ezek kell, hogy foglalkoztassanak.

Számunkra a lényeges kérdés az, hogy Hitler elhitte-e fentebb említett mondását. Ha elhitte akkor bizonyosan szubsztantívan értelmezte a történelmet. De mit is jelent ez pontosan? Aki ilyen módon gondolkozik az azt hiszi, hogy a múlt eseményei alapján előre látható a jövő, ezzel gyakorlatilag kiiktatva minden szabadságot elméletéből. Ugyanis ha a múlt eseményei alapján előre látható a a jövő, akkor nem lehetséges, hogy másként történjek a dolgok kedden, mint, ahogyan hétfőn hittük, hogy fognak történni. Ez a nézet, azonban szellemi síkon hamar elvérzik a gondolkodó emberek előtt. Ugyanis ha hiszünk a szabad akartban és szabad cselekvőképességben, ha nem, talán mindannyian elismerjük, hogy történtek és történnek előre kiszámíthatatlan események a történelem során. Ha például 1526 nyarán a mohácsi csatát megelőzően bubó pestis ütötte volna fel a fejét, minden másként történt volna, mint ahogy azt a szultán eltervezte. Lehetséges, hogy mohácsi csata sem lett volna (legalábbis nem akkor), mert a törökök meggyengült erőkkel nem akartak volna harcba szállni.

Minden nem tervezhető el előre. Természetesen akadhat olyan ember, aki képes lesz egyszer ennek kivitelezésre is.

A szerelem. Vajon miben hasonlít a szerelem az eddigiekben felvázolt filozófiai irányzathoz? Meglehetősen sokban. Sokan akik szerelmesek hasonlókat suttognak meghitten kedvesük fülébe:” Örökre együtt leszünk.”; „ Boldogan fogunk élni egész életünkben, csak mi ketten.”. Természetesen érthető ha a következőkben vázoltak heves ellenérzést váltanak ki majd önökből hiszen e mély és őszinte (őszintének hitt) állítások tarthatatlanságának bizonyítására teszünk kísérletet.

Sokszor lehettünk tanúi, hogy a fentebb említett mondatok egy párkapcsolat alatt gyakrabban záporoznak a szerelmesek szájából, mint ahányszor az Egyenlítő mentén esik az eső, mégis egy-két év elteltével sok ifjú szerelmes vet véget halhatatlannak hitt kapcsolatának. Pedig ők szentül meg voltak róla győződve, hogy örökké együtt maradnak ( Fogadjuk el, hogy a halált nem veszik számításba. Ki tudja mi van Odaát?). Helyesek voltak tehát azon kijelentéseik melyek szerint minden bizonnyal örökké együtt fognak maradni? Egyértelműen nem. Mégis miért mondták ezeket? Valószínűleg azért, mert érzelmeikkel gondolkodtak, racionális eszméiket félredobva. Később pedig lehetséges, hogy rosszul érezték magukat, amiért felelőtlenül tettek ilyen erős kijelentéseket. Véleményem szerint sikeresen bizonyítottuk, hogy a szerelem is szubsztantív történelem filozófia, kétségtelen, hogy rövidebb távon mutatkoznak meg hibái, mintha a történelem egészét vennénk figyelembe, de ezen hibák természete alapjában véve megegyezik a szubsztantív történelemfilozófia által vétett téveszmékkel.